új vágy-régi vágy

kék szavak biztató szavak

a bársony-vízre írva

– megfogannak

kék hold kék isten

teremtő fény pillangók 

– égi rajz

biztonságba ringat

almavirág álmát

küldi a szél

majd a partról szép lassan 

ránk nőnek a fák

gyökereiktől megreped

a ház fala

orkán indul feltépni 

a lágy hullámokat

ez még mindig ugyanaz a víz 

de már velejéig fekete

pöröly

isten munkáját

zúzza szét

szirénák hangja

orvosok ápolók

hó-világ

otthon 

a kis füvek itt

nem törik át a követ

kalodánk a csend

fényelnyelő kockába zárt

szentjánosbogarak vagyunk

Látod szememben a nyárfa ezüstjét?

Kényes ruháját meddig őrzi a fény?

Mézet, lekvárt tegyél a kenyeremre,

S küldd hamar Hébét, töltsön italából!

lágerből kitörő füstszomj heve éled a zajban

könnyeken élő pernyevirágok híznak az égen

Méheden át márványhideg éjrögök ülnek a hóra.

Fénytelen út hova mész, tedd el a báli ruhád.

Virág színű seb a szerelem.

Körülrajongják fényes döglegyek.

A jó zene elveszi

a halál ízét

vagy hozzáad valamit

alvadtvér színű

ruhában zuhan ránk az

alkony parazsa

A Csend Hangja

Helló, sötétség, öreg barátom,

Eljöttem, hogy beszélgessek veled újra,

Egy halkan kúszó látomásról,

Ami elszórta magvait amíg aludtam.

Az agyamba ültetett vízió

Még mindig velem van,

A csend hangjában.

Nyugtalan álmomban egyedül bolyongtam

Szűk, macskaköves utcákon,

Lámpák fénygyűrűje alatt,

Galléromat felhajtottam a nyirkos hideg miatt,

Amikor szemembe szúrt a neonfény villanása,

Ez széthasította az éjszakát,

És megérintette a csend hangját.

A meztelen fényben 

Tízezer embert láttam, talán többet,

Embereket, akik beszélnek, anélkül, hogy beszélgetnének,

Embereket, akik hallják egymást, anélkül, hogy meghallgatnák,

Embereket, akik dalokat írnak, amiket soha nem énekelnek el.

Senki sem meri megzavarni 

A csend hangját.

“Bolondok” szóltam, “nem tudjátok?

A csend úgy nő, mint a rák!

Hallgassátok meg szavaimat, hogy taníthassalak,

Fogjátok meg a karomat, hogy elérhesselek titeket,”

De szavaim, mint néma esőcseppek hullottak alá,

És visszhangot vertek a csend kútjaiban.

Az emberek leborultak és imádkoztak

A neon istenhez, akit ők teremtettek.

Ekkor a jelzőtáblán figyelmeztető jel villant,

A szavakkal, amiket formázott

Ezt mondta: “A próféták üzenetei

Fel vannak írva az aluljárók, 

A bérházak falaira,

És átsuttogják a csend hangjain."

megjegyzés: jelzőtábla - klasszikus reklámtábla, amin a betűk neoncsőből vannak megformázva.

Lyrics: paulsimon.com/track/the-sound-of-silence/

Magányok

Egy este: köd, szél,

Csak magamra gondoltam: én és a sötétség.

A nőkre sem;  az, ki

egyedül adni tudott nekem

anélkül, hogy bármit elvenne a csenden kívül

arctalan volt,

mint mindenki, akit a halál szétszedett,

már nem lehet újra összerakni.

Messze van a ház, minden ház, 

ahol virrasztólámpák égnek,

és spulnival verik hajnalban 

a nyers gerendákat az étkezőben.

Azóta

búcsúdalokat hallgatok.

Valaki visszatért, 

és feldúltan távozott,

idegen gyerekek szemét hagyva rám,

halott fákat az utak mentén,

amiket nem tudtam megszeretni.

Egymagunk vagyunk mind, a nap sugara

szúr minket a föld szívébe:

és mindjárt este van.

Megjegyzés:

A Solitudini Salvatore Quasimodo első verseskötetében, az 1930-ban kiadott, 

Acque e terre című kötetben található.

Az utolsó három sort Quasimodo később kiemelte a szövegből, és önálló címmel: 

Ed è subito sera, jelentette meg nyitóversként, 1942-es válogatás kötetében, amelynek ugyanezt a címet adta.

Végül ez lett a költő legismertebb, legsikeresebb, legtöbbet fordított verse.

Megjegyzés 2.

e spole che picchiano all’alba
quadrelli di rozzi tinelli.

(spulnival verik hajnalban 
a nyers gerendákat az étkezőben.)

Ez a két sor okozta a legnagyobb fejtörést a fordításnál – mit jelenthet?

Aztán eszembe jutott, hogy nagyimnak volt  egy régi singer varrógépe, és az adott ki ilyen hangot.

(Ouasimodo édesanyja ugyanis varrónő volt, aki hajnaltól, késő estig dolgozott:
"... anélkül, hogy bármit elvenne a csenden kívül".)

és mindjárt este 

egymagunk vagyunk mind, a nap sugara

szúr minket a föld szívébe:

és mindjárt este van.

Senki

Talán ártatlan gyermek vagyok,

aki retteg a halottaktól,

mégis hívja, várja a halált,

mert az megváltja minden élőtől:

a gyerekektől, a fáktól, a rovaroktól;

mindenkitől, akinek a szíve szomorú.

Mert  nincsenek már ajándékai,

mert az utak sötétben vannak, 

mert nincs senki,

aki megsirassa,

hozzád vezesse, Uram.

a költő felhoz
valamit a mélyből

lehet az szén
gyémánt

igazgyöngy
közönséges kavics
                                                            
víz
ólom                                     

elásott ékszer
eszmerög

vagy idegen anyag
az olvasó dönti el

hogy a mindenséggel
méri-e

Talán kiszabadult egy hajtincsed a hidzsáb alól?

Vagy a ruha, ami tetőtől-talpig beborított,

nem volt elég szimpla?

Félénk mosolyod vakította őket?

Lecsapott rád a kegyetlen erkölcsrendőrség

fekete koporsó-szeme.

Botokkal jöttek. Annyi ártatlan nő vére hullott itt

az erkölcs nevében. Sötét a föld is.

           ***

Azóta mindig kékbe öltözöl.

Gyönyörű hajadat szabadon fújja a szél.

Nem haltál meg. Ujjaid fehér karók.

Világítják az utat.