minden egyes nap rácsorog tejfehér ruhánk-

ra az elkurvult közélet fekete nyála

Végre harmóniát hoz a világba – a béke végső 

elnöke –, a Nobel-békedíjra törő fényszerelő!

nyúlüregünk ma a szocmédia

mágikus vackait dobja elénk

sirályok

tiszta

tiszta 

levegő

bálnaének

az

ereimben

hullámverés

kisodródik 

belőlem

minden

hordalék

nem várt kapcsolódás

 
ez az ember a csupasz kezével

üti be a szöget,

hogy kiállíthassa saját, 

agyonfilterezett portréját.

 (fordítás)

Váratlan kapcsolódás

Egy férfi a kezével kalapálta be a szöget

hogy felakassza a felesége képmását.

eredeti szöveg:

Unexpected join

A man with a hand like a hammer

was hanging a portrait of his wife

A múlt, kőfal.

Nem törhető, nem nyitható.

Éle van.

A most, keskeny, szűkös sáv.

A lépések földetlenek.

Az óra visszafelé jár.

A jövő, sovány kirakat,

üresebb, 

mint a tekintet.

megjegyzés:
asszociációk, Jónás Tamás - Áthajlás c.versére.

Kívánságlista

Adjon az Isten

szerencsét,

szüléshez orvost,

medencét,

adja, hogy legyen

sok kölyköm,

kikkel a hiányt 

kitöltöm,

adjon isteni

verseket,

imádhassanak

emberek,

látni tanítson 

vakokat,

találják meg a

kiutat,

adjon kalácsot 

a népnek,

legyen ünnepi

az étek,

szórjon fényeket

e gömbre,

simítson békét 

a földre,

szálljon a zene 

szabadon,

szféráknak járna

hatalom,

kapjon formát a

létezés,

viruljanak a

lányok, és

hozzon szerelmet

ma hatra,

átviszem a túl-

só partra.

új vágy-régi vágy

kék szavak biztató szavak

a bársony-vízre írva

– megfogannak

kék hold kék isten

teremtő fény pillangók 

– égi rajz

biztonságba ringat

almavirág álmát

küldi a szél

majd a partról szép lassan 

ránk nőnek a fák

gyökereiktől megreped

a ház fala

orkán indul feltépni 

a lágy hullámokat

ez még mindig ugyanaz a víz 

de már velejéig fekete

pöröly

isten munkáját

zúzza szét

szirénák hangja

orvosok ápolók

hó-világ

otthon 

a kis füvek itt

nem törik át a követ

kalodánk a csend

fényelnyelő kockába zárt

szentjánosbogarak vagyunk

Látod szememben a nyárfa ezüstjét?

Kényes ruháját meddig őrzi a fény?

Mézet, lekvárt tegyél a kenyeremre,

S küldd hamar Hébét, töltsön italából!

lágerből kitörő füstszomj heve éled a zajban

könnyeken élő pernyevirágok híznak az égen

Méheden át márványhideg éjrögök ülnek a hóra.

Fénytelen út hova mész, tedd el a báli ruhád.

Virág színű seb a szerelem.

Körülrajongják fényes döglegyek.

A Csend Hangja

Helló, sötétség, öreg barátom,

Eljöttem, hogy beszélgessek veled újra,

Egy halkan kúszó látomásról,

Ami elszórta magvait amíg aludtam.

Az agyamba ültetett vízió

Még mindig velem van,

A csend hangjában.

Nyugtalan álmomban egyedül bolyongtam

Szűk, macskaköves utcákon,

Lámpák fénygyűrűje alatt,

Galléromat felhajtottam a nyirkos hideg miatt,

Amikor szemembe szúrt a neonfény villanása,

Ez széthasította az éjszakát,

És megérintette a csend hangját.

A meztelen fényben 

Tízezer embert láttam, talán többet,

Embereket, akik beszélnek, anélkül, hogy beszélgetnének,

Embereket, akik hallják egymást, anélkül, hogy meghallgatnák,

Embereket, akik dalokat írnak, amiket soha nem énekelnek el.

Senki sem meri megzavarni 

A csend hangját.

“Bolondok” szóltam, “nem tudjátok?

A csend úgy nő, mint a rák!

Hallgassátok meg szavaimat, hogy taníthassalak,

Fogjátok meg a karomat, hogy elérhesselek titeket,”

De szavaim, mint néma esőcseppek hullottak alá,

És visszhangot vertek a csend kútjaiban.

Az emberek leborultak és imádkoztak

A neon istenhez, akit ők teremtettek.

Ekkor a jelzőtáblán figyelmeztető jel villant,

A szavakkal, amiket formázott

Ezt mondta: “A próféták üzenetei

Fel vannak írva az aluljárók, 

A bérházak falaira,

És átsuttognak a csend hangjain."

megjegyzés: jelzőtábla - klasszikus reklámtábla, amin a betűk neoncsőből vannak megformázva.

Lyrics: paulsimon.com/track/the-sound-of-silence/

Magányok

Egy este: köd, szél,

Csak magamra gondoltam: én és a sötétség.

A nőkre sem;  az, ki

egyedül adni tudott nekem

anélkül, hogy bármit elvenne a csenden kívül

arctalan volt,

mint mindenki, akit a halál szétszedett,

már nem lehet újra összerakni.

Messze van a ház, minden ház, 

ahol virrasztólámpák égnek,

és spulnival verik hajnalban 

a nyers gerendákat az étkezőben.

Azóta

búcsúdalokat hallgatok.

Valaki visszatért, 

és feldúltan távozott,

idegen gyerekek szemét hagyva rám,

halott fákat az utak mentén,

amiket nem tudtam megszeretni.

Egymagunk vagyunk mind, a nap sugara

szúr minket a föld szívébe:

és mindjárt este van.

Megjegyzés:

A Solitudini Salvatore Quasimodo első verseskötetében, az 1930-ban kiadott, 

Acque e terre című kötetben található.

Az utolsó három sort Quasimodo később kiemelte a szövegből, és önálló címmel: 

Ed è subito sera, jelentette meg nyitóversként, 1942-es válogatás kötetében, amelynek ugyanezt a címet adta.

Végül ez lett a költő legismertebb, legsikeresebb, legtöbbet fordított verse.

Megjegyzés 2.

e spole che picchiano all’alba
quadrelli di rozzi tinelli.

(spulnival verik hajnalban 
a nyers gerendákat az étkezőben.)

 Ez a két sor okozta a legnagyobb fejtörést a fordításnál – mit jelenthet?

Aztán eszembe jutott, hogy nagyimnak volt  egy régi singer varrógépe, és az adott ki ilyen hangot.

(Ouasimodo édesanyja ugyanis varrónő volt, aki hajnaltól, késő estig dolgozott:
"... anélkül, hogy bármit elvenne a csenden kívül".)

és mindjárt este 

egymagunk vagyunk mind, a nap sugara

szúr minket a föld szívébe:

és mindjárt este van.

Megjegyzés:

Most, a klímaválság idején, még egy jelentésréteg rakódott a versre.

Senki

Talán ártatlan gyermek vagyok,

aki retteg a halottaktól,

mégis hívja, várja a halált,

mert az megváltja minden élőtől:

a gyerekektől, a fáktól, a rovaroktól;

mindenkitől, akinek a szíve szomorú.

Mert  nincsenek már ajándékai,

mert az utak sötétben vannak, 

mert nincs senki,

aki megsirassa,

hozzád vezesse, Uram.

a költő felhoz
valamit a mélyből

lehet az szén
gyémánt

igazgyöngy
közönséges kavics
                                                            
víz
ólom                                     

elásott ékszer
eszmerög

vagy idegen anyag
az olvasó dönti el

hogy a mindenséggel
méri-e

Talán kiszabadult egy hajtincsed a hidzsáb alól?

Vagy a ruha, ami tetőtől-talpig beborított,

nem volt elég szimpla?

Félénk mosolyod vakította őket?

Lecsapott rád a kegyetlen erkölcsrendőrség

fekete koporsó-szeme.

Botokkal jöttek. Annyi ártatlan nő vére hullott itt

az erkölcs nevében. Sötét a föld is.

           ***

Azóta mindig kékbe öltözöl.

Gyönyörű hajadat szabadon fújja a szél.

Nem haltál meg. Ujjaid fehér karók.

Világítják az utat.

rendszertelen a rendszer,

a tegnapi ajtók ma máshova nyílnak,

hol ide, hol oda zuhanunk, 

testünkön a zúzódások szakadatlan 

változtatják színüket,

mint az ég: most haragosszürkébe öltözik,

a kerteket benövi a káosz,

kék pirulákat osztogatnak 

utcasarkokon,

zene helyett mindenhol

agitprop szól,

vagy politikai misét közvetítenek,

megszoktuk,

lázadni nem volt okunk,

azt hittük, így természetes,

vagy nem is figyeltünk oda,

 csak egy este valaki

red pillt kevert az italunkba,

fölébredtünk,

próbáljuk elmondani, 

hogy élhető, kiszámítható,

nyugodt otthont szeretnénk,

ahol melegek, nemváltók,

cigányok, zsidók, bevándorlók,

feketék, fehérek,

színesek, szürkék,

munkások, művészek,

tanítók, tanulók,

orvosok, kutatók,

vallásosak, istentagadók,

tűzoltók, katonák,

vadakat terelők:

 EMBEREK

lehetünk,

nem azért élünk,

hogy a rendszert szolgáljuk,

hogy a hazugság idegen anyag,

de nem értik az emberi beszédet.

melléklet:

százharminchárman

nyúlják le minden

álmod hajlítgatják meg 

a valóságod 

meglátogatnál, mondtad.

jó lenne,

csak ajtóm nincs,

hogy beengedjelek.

Gyere csalogányom

Édes csalogányom, hagyd ott a kertet, 

Mondj verseket, hozz álmot fiam szemére.

Mégse gyere csalogány, 

A fiam sír, nem akar pap lenni.

Drága gerlice, hagyd el otthonod, fiókáidat,

búgd el a bánatod, hogy a fiam elaludjon végre.

Mégse gyere gerlice,

A fiam könnyezik, nem akar sírásó lenni.

Hagyd el a zöld rétet és legelőt, pacsirta,

Ringasd el fiamat a bölcsőben, aludnia kéne.

Mégse gyere pacsirta,

A fiam zokog, nem akar gyászolni.

Hagyd a vadászatot, gyere bátor sólyom, 

Talán te vagy az, akit a kisbabám hallani szeretne.

Mikor ideért a sólyom, a fiam mosolygott,

És álomba merült a háborús dalok hangjaival.

(Ռափայել Պատկանյան-Արի իմ սոխակ: örmény bölcsődal)

A fordítás Lilit Pipoyan által előadott verzió alapján készült.

https://youtu.be/yZnNoxp5jUY

1915 The Movie
https://youtu.be/vwa4eK3-umM

a valóság közönséges kavics
az illúzió igazgyöngy

idegen szavakat hallunk
idegen nyelven

mégis felismerünk
minden hangot

forog a híd
a nap szemünkbe csap

a víz tintakék fátyol
rajta az igazság fája úszik

gyümölcseiből a titkok
kiszabadulnak

lovak dobognak
szédülünk

 

Hullám vagyok a tengeren

Örök lárma

Kiszimatolja a törékenységedet, mint

Állatok a vérszagot.

Miután elhasznált,

Kifosztott minden

Aglaia-t belőled, aligmaradt

Csontjaidat hatláb

Mélyre ássa:

Nem engedheti, hogy

Egy másik szerelem,

Barát, rokon,

Ismerős,

Kóbor kutya,

Bárki, bármi 

Rádtaláljon.

De ha összeszeded

Magad, s odaadóbban

Szolgálod, mint eddig,

Talán majd

Ő,

Kikapar.

Sylvia Plath: A gyáva

 
Ez az ember álnév mögött 

Féregként másik testet ölt.

 
A nő telefonon át

Férfiként adja el magát. 

 
Férget eszik, a maszk dagad,

Szemet zár, orrot és ajkat.

 
A nő hangja üregből szól,

Egyre élettelenebb.

 
Férgek zárják el a torkát.

Gyűlöli 

 
Egy baba gondolatát –

Élősködő, szépségtörő – 

 
Inkább lenne halott, mint kövér nő,

Halott, hibátlan Nefertiti,

 
Az ádáz maszk erősíti

Szemében az ezüst ködöt,

 
Hol gyermek sosem úszik,

A nőből férfi válik.

Jegyzetek:

Helyszín: Court Green, Sylvia Plath és Ted Hughes otthona. Észak Tawton, Devon, Anglia. 1962. július 9-én, Sylvia Plath és anyja, Aurelia Plath, aki látogatóban van náluk, bevásárlókörútra mennek Exeterbe.

Plath büszkén mondja anyjának: "Mindent megkaptam az élettől, amit valaha is szerettem volna, csodálatos férj, két imádnivaló gyerek, szép otthon és az írásaim.”

Korábban érnek haza, mint tervezték, és amikor belépnek a házba, csörög a telefon. Sylvia veszi fel.
A vonal túlsó végén lévő nő elmélyíti a hangját, és férfiként mutatkozik be. Sylvia felismeri Assia Wevillt, de átadja a kagylót Tednek, a beszélgetés után azonban kitépi a készüléket a falból, és berohan a szobájába. Ekkor válik világossá számára, hogy Ted és Assia között, van valami.

A The Fearful, amit Plath 1962. novemberében, pár hónappal a halála előtt írt, életrajzi szempontból fontos vers, mert többek között, a versbeli incidens indítja el a lavinát, ami különválásukhoz és Plath öngyilkosságához vezet.

Elisabeth Sigmund, Plath barátnője így emlékszik vissza az esetre: “Szörnyű állapotban volt. Azt mondta:
– Hazudott nekem, teljesen összement a szememben. – Sylvia idolizálta Tedet, előmozdította a karrierjét, de ravasz, megbízhatatlan emberré vált, ezért megvetette. Sylvia nagyon tisztánlátó volt, őszinte és egyenes ember. Assia egészen más volt. Ő szeretett provokálni, kitűnni, szerette elkápráztatni az embereket. Szerette éreztetni, milyen hatalommal rendelkezik az emberek fölött. Nagyon szép volt, elhatározta, hogy elcsábítja Tedet. Assia nagyon zavaros nő volt. Ted pedig, mint a mágnes, vonzotta a nőket, és nem tudott ellenállni nekik.”

Plath költészetében a féreg és a maszk: a férfi és a nő szimbólumai, valamint a halálé.
A férfiakat gyengének, puhánynak tartotta, megvetette őket (bár Tedet eleinte istenítette), ugyanakkor irigyelte, hogy szabadon kiélhetik vágyaikat. Mindezt a versben maszk mögé bújva, alattomosan, mint a férgek.

A versben Assia büntetése az, hogy a maszk föléje nő, és végleg átváltozik. Mintha Sylvia, Assia jövőjét vetítette volna előre. 

Halála után Plath, monumentalizálódik, “halotti maszkja” egyre csak nő, ami végül megfojtja Assia és Ted kapcsolatát.
Plath életműve felértékelődik az Ariel kötet megjelenése után, bekerül az angol- és amerikai kánonba. 
A közvélemény Ted és Assia ellen fordul, őket hibáztatják Plath halála miatt, Sylvia sírját megrongálják, mert el akarják távolítani róla a Hughes nevet. “Az ellenségeskedés és a megvetés, néha elviselhetetlen.” – panaszkodott Assia, nővérének, Celianak.
Hughes szülei sem fogadták őt el, egyenesen levegőnek tekintették, féltették fiuk hírnevét.
Assia, Plath halálakor gyermeket várt Hughes-tól, de úgy döntöttek, a mostani helyzet nem alkalmas egy újabb babára. Assia amúgy is rettegett a szüléstől, ahogy az öregedéstől is, félt, hogy elveszíti szépségét. Barátainak azt mondta, ha betölti a 42. évét, megöli magát.

1964-ben újra teherbe esett, ezt a babát megtartotta, így 1965. márciusában megszületett, Shura.

1968.-ban Hughes és Assia különváltak. Hughes-nak Assia mellett nem egy, de két párhuzamos kapcsolata is volt. Amikor Assia rájött, hogy Ted nem fog visszatérni hozzá, nem fogja feleségül venni sosem,
1969. március 23.-án, közel két hónappal 42. születésnapja előtt, egy csúnya veszekedés után, ugyanazt az utat és ugyanazt a módszert választotta, mint Plath, csak ő a kislányát is magával vitte. 

"Élveztem az álmot, hogy Teddel együtt élek, ennek most vége" – írta apjának, búcsúlevelében. – Soha nem jöhet még egy férfi, soha."

Forrásaim:

A Lover Of Unreason: The Life And Tragic Death Of Assia Wevill,
by Yehuda Koren and Eilat Negev

Elizabeth Sigmund and Gail Crowther
Sylvia Plath in Devon: A Year’s Turning

·

Nimfetamin túladagolás

Elillan mint a romlás szaga

Elgyengülök a versenytől

Mikor kétségbe vagyok esve

A legsötétebb napokon

Ámokfutást rendez

Az álarc lehull

Legtisztább szolgálólányod

Egy szimpla perverz lidérc

Nimfetamin

Duzzadó nárciszok között

Átkozott csillagok takarója alatt

Három kívánsága volt

Szex szex szex

Egy szeretője felakasztotta magát

A halálsoron

Rákaptam a kórjára

Túlfeszített mint Ámor íja

Kinek nyilai éhezték a húst

És a szenvedély vakító lángját

Keskeny utcák árnyékában 

A mérgüket sosem adagolták

Egész rög-hegyekkel láttak el

Két vágány

Porcelánfigurák

Valami elmúlt köztünk 

Mint egy rossz drog

Felégett

Találkoztam egy másfajta

Árulóval

Valójában

Legyőzött és kifosztott 

Minden Rómát bennem

Ez a nő kísért

Az elmém zugaiban 

Feketében 

Zuhatag

Sem fogja tisztára mosni

Mocskos vágya

Égetett mint egy kemence 

Hogy megöljem magam érte

Megjegyzések:

nymphetamine: dani filth alkotta a nimphette (nimfácska) és az amfetamin ( alfa-metil-feniletilamin) szóból
overdose:  túladagolás öngyilkossági szándékkal (drogszleng)
méreg: anyag (drogszleng)
rög: crack kokain

ebéd utáni desszert íze

cigarettafüst

lebegés

 
merülés

tükörfenék

 
természetes drogok 

part menti vízben

azok a tegnapi delfinek

egyiküknek sérült az uszonya

 
Serge-nek neveztem el

nem kímélte magát kiúszott

 
értem a fehér homokig

fekete kriptonittá

 
sűrűsödött titkaimat

felnagyította lábad előtt

 
a tenger 

kavicsok

 
gyereknek csörgő

ritmusos hullám gyönggyel

 
tölti meg az üres kagylót

nem félnék összekötni 

 
veled az életem

magzatvíz tör fel köldökömből

kék szemű kislány lebeg felém

rám nevet

érte nyúlok hogy megtartsam


a szívem túl hangosan

az övé túl gyorsan dobog

aki ma szól mindent elveszíthet

legörbül a szája

szeméből vízesés indul

nincsenek mentőtutajok

csak egy hajóroncs

kórház vaságy

dementorok magasodnak fölénk 

nem kérdőjelezik meg

a világ süllyedését

a  vízbefúltakat

szögesdrót kerítéseken

a vért

háborúk járványok éhinségek

sötét titkait

azonos algoritmusra

mozdulnak mikor

lelakatolják

a tengereket

a szíveket a lábakat

testük iszapos

a szomszédom ilyen

azt mondja elektronikus

bárányokkal álmodik

Megjegyzés:

elektronikus bárány: státuszszimbólum, Philip K. Dick -- Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? c. könyvében.

fehér por a lábunk alatt
kokain porcukor egyre megy
még élünk de testünkben már
megkezdődött a folyamat
gusztustalan ez a bomlás
alkohollal évekig visszatartható lenne
ám próbálunk józanok maradni
kávét innánk túl keserű
másképp érzékeljük most az ízeket
új droggal etetnek minket
az agysejtjeinket gyilkolja
bambán nézzük a vízbefúltakat
még élünk csak a szívünk
nem dobban meg semmire

a kinagyított képen jól látszik

szemünkben a szomorú fény

egyre messzebbre utazunk 

lényeg az eltávolodás

nem érzékeljük lefelé

vagy felfelé könnyebb-e az út

olyan tapasztalatlanok vagyunk

mint két elhajított testet

a környezetünk mozgat tovább

vadszedret eszünk

gombát amiből rengeteg van

de mi csak egyfélét ismerünk

tölgyek alatt alszunk 

és arról álmodunk 

hogy valami téridő-görbület 

visszarepít minket a kezdetekhez 

mint a virágok                                       

ha új gyökeret hoznak   

friss petesejt nő

legjobb a vízben

a tenger nyugodt

viharokhoz nekem sincs most közöm

vagyok a kék

végtelen távolság

egyre messzebb sodródik

ez a nyughatatlan test

az emberek elmosódott foltokká

zsugorodnak a parton

valaki kiált

vagy csak képzelem

végre elérhetetlen vagyok

Amikor leszálltam, 

szembejött velem egy lány; 

forrónadrágot viselt, 

a felsőcombjára csipkeminta volt tetoválva: 

nagyon szexin festett,

elfogott a kísértés, 

hogy én is varrathatnék 

magamra ilyet, 

de nincs szükségem fájdalomra. 

Hónapok óta 

nem ejtettem magamon 

egyetlen karcolást sem.

Megúszós idők ezek.

Tartanám.

Szorosan.

Mellékdal:

A ruhám ma zölden zizeg, 

véremben zene zúg –

zörget a nyár.

Fehér vagyok és meztelen, 

akár a nyírfák. Műtőasztalon 

próbálják menteni az életem. 

Itt még nem tudom, hogy el- 

veszítettem, akit annyira vártunk, 

hogy nem lehet többé gyermekem. 

Aztán csak ülsz a kórházi ágyam 

mellett, kudarcunk terhe alatt, 

gondatlanságunk gondjai közt. 

Taxit hívsz, idegenekként 

utazunk eddigi életünk helyszínére, 

két külön utas, tekintetek előzékeny- 

ségében. Te fehér vagy mint a hó, 

én zajos, mint bármelyik lombvesztett 

nyírfa vészjóslóan sötét varjúdíszei.

A Vörös Postakocsi karácsonyi meglepetése: benne vagyok a jubileumi számban.:)

                         (eftéről)

ő holista egy konzervdobozban

– sík puszta

aki hegynek hazudja magát

én hullám vagyok a tengeren

– örök lárma de hídnak hisz

amire rátaposhat

pedig mi valahol

sem találkozhatunk

soha

Minden szombaton a közelben lévő diszkóba megyünk, hogy oldódjunk az egész heti munka, rohanás, túlfűtöttség után.

Valami napok óta izgatott, így azt mondtam: – Később utánad megyek, édes,
még van egy kis elintéznivalóm. – Jó. – vontad meg a vállad.

Elővettem a terhességi tesztet, amit hazafelé jövet vettem. Jobb lett volna reggel csinálni, de nem akartam addig várni. 
Amikor végeztem, mindkét csík látszott. Majdnem elájultam, annyira befeszültem.

Lezuhanyoztam, és fölvettem a legdögösebb ruhámat: egy fehér, tapadó, erősen kivágott miniruhát.
Nem tudtam mire számíthatok tőled egy ilyen hír után, legalább legyek kívánatos.
Sokáig sminkeltem, mégis alig tudtam elkendőzni a sápadtságomat.

A diszkóba belépve, egy ideig elveszetten álldogáltam – nem szeretek ilyen helyekre egyedül jönni, mindig  hányinger fog el a sok embertől – , épp azon voltam, hogy visszafordulok, amikor odajött egy ismerős fiú, a parkett felé húzott.

– Nem láttad Mikit? – kiáltottam a fülébe.

– Mostanában nem.  Gyere, majd később megkeressük. – ordított vissza.

Vonakodtam.

– Mi ez a feszkó? Van nálam eki, benyomsz egyet?

– Nem, kösz. – mondtam tétovázva.

– Jó anyag, megbízható forrástól. Ne parázz!

– Csak egy felet.

A szorongás és félelem, ami eddig fojtogató, szűk, kényelmetlenül meleg kabátként terült rám, nemsokára lehullott rólam. Felolvadtam a zenében. Úgy éreztem a sejtjeimből is dallamok sugároznak, mint valami színes, radioaktív izotóp.

Hiányoztál. Otthagytam a fiút és végigmentem a termen; a leghátsó asztalnál voltál egy szőkével, szorosan összeölelkeztetek. 

Vihogni kezdtem, rám tört a szédülés, csupa görcs voltam megint, talán
rángatóztam is. Milyen agyament gondolat volt, hogy én gyereket szülhetek.

Lerogytam egy székre; háttal nektek, a világnak: lehetőleg mindennek, mindenkinek. Kiborítottam a táskámat.

Ha volna fegyverem, lelőhetnélek téged, a szőkét, magamat. De csak borotvapenge van nálam, ez mindig kell, a falcolás miatt. Többnyire a combom belső felén ejtem meg a vágást, így nem látszik, csak akkor, ha szétteszem a lábam.

– Miért csinálod ezt? – kérdezted, valahányszor új sebet találtál rajtam. Sosem értetted, hogy ez az egyetlen a drogon kívül, ami csökkenteni tudja a fájdalmamat, az örökös nyugtalanságot, a bennem lévő űrt.

Most a bal csuklómat metszettem el, rezignáltan figyeltem, hogy bugyog a vér: hol kéken, hol zölden, hol lilán, hol feketén. Később sikoltozást hallottam; nem tudtam eldönteni valóság-e, hallucináció vagy álom, mert úszni kezdtem valami anyagtalan sötétség felé.

Anxiety

1.

A mocskos-szürke égre
rímelő utcák és házak 

között, egy parkban,
három drogos

épp belövi magát:
közös a tű,

nyomasztó a trip,
egykedvűen szemetel az eső.

2.

Rendőrök vonszolnak ki
a kopott épületből egy asszonyt.
Nagy a bűne: nem tudta

fizetni a lakbért.
Gyerekeit nem láz,
a GYIVI vitte el.

Úgy áll a járdán,
ahol hagyták,
mint egy megtört kérdőjel.

A sarkon óriásplakát
hivalkodik –
Józsefváros újjáépül

Nem szegényeknek való vidék doc.film trailer

Álmomban a Veres Pálné Gimnáziumból⁣⁣

jöttem ki, amikor megláttam Adyt.

Fázósan igyekezett hazafelé⁣ a hóesésben.⁣⁣

Nagy karimájú kalapja félig takarta jellegzetes arcát,⁣

mégis felismertem.⁣⁣

– Művész úr, Művész úr! – szaladtam oda hozzá.

– Kérem, adna egy autogramot? –⁣⁣ a kezembe termett

egy⁣⁣ 'kilencvenhetes kiadású Ady kötet.⁣⁣

⁣

Ezt írta bele: “Hódolattal az én kicsi Csinszkámnak.⁣⁣

Ha te nem jöttél vóna…”⁣⁣

⁣

– Én is költő vagyok. – leheltem.⁣⁣

Ő szerelmesen rám mosolygott,⁣⁣

s akkor a Veres Pálné utcába⁣⁣

egy percre beszökött a nyár.⁣

Hagyjuk, hagyjuk a fekete cipőd, Apu,

amiben lábad voltam vérszegényen, fehéren.

Lélegezni alig mertem, harminc éven át

féltem, ha tüsszentek

észreveszik, hogy élek.

Meg kellett öljelek, Apu.

Meghaltál időm előtt –

Te Istennel teli zsák, márvány súlyú,

szürke lábujjú rémes szobor,

hatalmas, mint egy friscói fóka.

És a fejed a szeszélyes Atlantiban, Apu,

ahol babzöld vízen habzik át a kék,

a szépséges Nauset partjain túl.

Imádkoztam, hogy visszatérj.

Ach, du.

Német nyelv a lengyel városban,

mit lehengereltek

a háborúk, háborúk, háborúk.

Gyakori ez a városnév.

Polák barátom szerint,

van belőle vagy két tucat.

Így nem tudtam meg

honnan vannak a gyökereid, Apu.

Beszélni sem bírtam soha veled,

beakadt a nyelvem.

Szögesdrótba akadt.

Ich, ich, ich, ich,

képtelen voltam kimondani.

Minden németben téged láttalak, Apu,

és az obszcén beszédet, amitől

megy a gőzös, megy a gőzös,

pöfög velem, mint egy zsidóval

Dachauba, Auschwitzba, Belsenbe.

Úgy beszélek, mint egy zsidó.

Lehetek zsidó, lehetek zsidó.

A bécsi világos sör, a tiroli hó

nem fajtiszta, nem igazolható.

Az ősanyám cigány, a szerencsém hátborzongató,

a kártyám tarokk, a kártyám tarokk,

lehet, hogy kicsit zsidó vagyok.

Mindig is féltem tőled, Apu.

A halandzsád, Luftwaffe.

A net bajusz

és az átütő-kék árja szem.

Panzer-man, panzer-man, Ó, te –

Nem Isten, egy szvasztika.

Olyan fekete, az ég sem hatol keresztül rajta.

De a nők ezt imádják, a nőknek fasiszta kell,

az arcukba csizma kell, vad,

vad szívű állat kell, mint te, Apu.

Állsz a táblánál, Apu,

ahogy a fényképen megőriztelek.

Patád helyett az állad hasított,

de te sem vagy jobb az ördögnél,

annál a fekete embernél, aki

szép, kicsi, piros szívem kettéharapta.

Tíz éves voltam, mikor eltemettek,

húsz, amikor meg akartam halni,

hogy vissza, vissza, visszajussak hozzád.

Hacsak a csonthoz, az is jó.

De kirángattak a zsákból,

és összefoltoztak.

Akkor már tudtam mit tegyek.

Életre hívtalak,

te Meinkampf-szerű, sötét alak.

És a szerelem kínpadra csavart –

Megteszem, mondtam, megteszem.

Apu, most hát végeztem veled.

A fekete telefont gyökerestül kitéptem,

hangok férge nem furakodik át többé, sosem.

Nem is egyet, kettőt ölök meg:

a vámpírt, aki azt mondta, te vagy.

Egy évig szívta a véremet,

hét évig, csakhogy tudd.

Apu, most már aludj.

Zsíros, fekete szívedben cölöp van,

nem szerettek a faluban.

Táncolnak fölötted és taposnak,

mindig tudták ki az ott.

Apu, Apu, te elfajzott, túl vagyok rajtad.

Jegyzetek:

Sylvia Plath apja,  Otto Emil Plath, a Kelet-Poroszországi Grabowban született, 15 éves volt, amikor az Egyesült Államokba hajózott. A Harvardon szerzett tudományos fokozatot, a Bostoni Egyetemen tanított biológiát és német nyelvet, a méhek elismert szakértője volt. Elhanyagolt cukorbetegsége miatt amputálni kellett a lábát, a műtétet követően tüdőembóliát kapott, és meghalt. Sylvia ekkor 8 éves volt. Imádták egymást apjával, Sylvia istenként tekintett rá, és olyan trauma érte halálakor, amit sosem hevert ki.

A versben Plath összemosta Hughes és apja alakját: “A végén azt se tudta, melyikünk melyik.” – írja Ted Hughes a Születésnapi levelekben. (ford. Gergely Ágnes)

Valójában, szándékosan olvasztotta őket egybe. Őket hibáztatta minden bajáért, e két férfi áldozata volt, akik uralták és megbénították, akik lehetetlenné tették az életét azzal, hogy kíméletlenül elhagyták. Apjától örökölte a depressziót, és Hughes volt az, aki miatt visszaesett. Gyűlölve szerette mindkettőt.

Német származása érzékenyen érintette: sokat foglalkozott a fasizmussal, a holokauszttal; motívumait több versében is használta metaforaként.

A házasságuk Hughes-zal nagyon impulzív, nagyon szenvedélyes és nagyon diszharmonikus volt.

“Túl tiszta vagyok hozzád. Mindenkihez.
A tested
Fáj nekem, mint Istennek a föld...” – írja Plath, Negyvenfokos láz című versében. (ford. Gergely Ágnes)

A Daddy eredeti ritmusa mondóka-szerű. (Az angolszász hiedelem szerint a mondókák megvédenek a rontástól, a gonosztól. Franciaországi nászútjukon Sylviának azt jósolta egy cigányasszony, hogy hamarosan meg fog halni, akkor Hughes is mondókákat írt, hogy megvédje Sylviát a rontástól, mert a felesége nagyon megijedt).

Sylvia Plath ezt a verset a halála előtt négy hónappal írta, férje elhagyta egy másik nő miatt (Assia Wevill), egyedül maradt két gyerekkel. Biztosan érezte, hogy kezd megint szétesni, hogy a depresszió – bár személyiségjegyei és tünetei inkább borderline-ra vallanak – és a halálvágy újra eluralkodik rajta. Valójában a betegsége volt az ő holokausztja: “Haldoklom, ettől pokoli / Haldoklom, s ezért valódi.” – írja Lady Lazarus című versében, amit ugyancsak októberben írt. (ford. Galambos Gábor)

Azért akart megszabadulni apja emlékétől és leszámolni Hughes iránti szerelmével, ill. a tőlük való függéssel, hogy életben tudjon maradni.  “A kőember és az égő aszony” – így jellemezte magukat Hughes a Láz című versében.  (ford. Gergely Ágnes)

Sir Jonathan Bate, Hughes életrajzírója szerint, Plath a halála előtti napon felhívta férjét és megtudta, hogy legújabb szeretőjével Susan Allistonnal tölti az időt, abban a lakásban, ahol először voltak együtt, és ahol a nászéjszakájukat is töltötték.
Ez lehetett az utolsó csepp, és az “égő asszony” úgy döntött: kioltja a lángokat.

Legyen reggel köd

amikor nem látsz semmit

főleg a lényeget nem

mert ha látnád

meg tudnád ragadni.

Közelebb mész

elúszik

te tudod, hogy ott van

de jönnek mások

elveszik tőled

szétszedik darabokra

átnevezik

új ruhába öltöztetik --

sötét ruhába.

Nem ismersz rá

pedig találkozol vele

minden áldott nap.

Itt, Európa közepén is.

A szerelem egy olyan üzenet
ami rövid idő múlva
megsemmisíti önmagát

A szerelem 36 órán át vajúdó nő

A szerelem az utolsó korty levegő
mielőtt elnyelnek a mélyvizek

A szerelem A Legyek Ura

Tűz-oltalom a szerelem

A szerelem kék felhőkendő
ami eltakarja a napot

A szerelem olyan menekült
aki sosem talál végleges otthonra

Egy lelket bontó eke
a szerelem

A szerelem Munch Sikolya

Egy alkoholista csillapíthatatlan
szomjúsága a szerelem

A szerelem Beethoven
Holdfény szonátája metál verzióban

A kokain éhsége
a szerelem

A szerelem fürdés
tűzforró majd jéghideg fényben

A szerelem szivárványtakaró
mínusz harminc fokban

A szerelem Van Gogh
levágott füle

Újrafesthető vászon
a szerelem

A szerelem egy soha
meg nem érkező sms

A szerelem Hamupipőke üvegcipője
ami éjfél után darabokra törik

Kiszámíthatatlan trip
a szerelem

A szerelem a 115. elem

A szerelem halva született
csecsemő

A szerelem lehulló csillag
amit versbe tesznek

Virág színű seb a szerelem
körülrajongják fényes döglegyek                         

Az                                  

élet                                

borotva-                         

éles                              

hóna                              

alá                                

bújva                             

zokogsz                          

a                                   

hídért                                            

mely                              

elvezet                                  

a                                   

felnyíló                           

égig.                                               

A “szeretlek” betűi utánad
gurultak a földön.

A DNS-ed még őrzöm,
itt hagyott hajszálakon,

lepedőkön, ki tudja miken,
nem veszem végig.

Átörökítésük majd máshol,
másban. Csókrengetegben is

halál van, s nem vezet
lépcső az égig.

Mellékdal:

Lehetnék most olyan
gyönge: egy hulló falevél 

is megölne, de napfénnyé
bontom a hiányod,

csakazértis virulok, mint
a cseresznyevirágok.

                   
                        
                          (Bukowski átirat, csödönek ajánlva)

egy jó vers forró kávé hideg
téli napokon
amikor nem akarsz látni senkit

egy jó vers mint Mozart zenéje okosít
bár jobb lenne ha butítana
nem tudnád hogy mindennek a része vagy

a jó vers barát
akihez akkor is visszatérhetsz
ha mindenkit elküldtél a francba

a jó vers valami ami kitölti az ürességet
a bordák mögött és rájössz
hogy egyedül vagy egész

egy igazán jó verstől formát kap a létezés

egy jó vers ellenségeid torkára
kés

egy jó verssel új ruhát adhatsz
a rossz emlékekre

olyan mint a fű a  jó vers
szorongásoldó nyugtató
akár a borotvapenge

a jó vers elveszi a halál ízét
vagy hozzáad valamit

egy jó verssel képes vagy megérinteni
a Teremtőt

egy jó vers neked nekem

ketten álltunk a parton

onnan néztük magunkat a vízben

levegőért küzdöttünk

a sirályok nyugtalanok voltak

26 lépés előre
ugyanennyi vissza
ötven centis tűsarkakon
a váll lazán hátracsapva
vérszegény bőr
a törni kész
csontokon
mintha fogytál volna
tegnap óta
lóg rajtad
a rádszabott ruha
csak halni jár beléd a lélek
erre van szükséged 
a nem evés jutalom

26 lépés előre
forgás
a talaj sosem volt
hozzád való
repülsz most
ehhez van kedved
az asztalon kokain-
csíkok maradtak félbe-
vágott torta
jól áll neked ez
a fekete cipzáras
zsákforma.

   The most beautiful suicide, May 1, 1947 © Robert Wiles

                     
Első randira mindig a borostyán

nyakláncomat veszem fel a hozzátartozó

fülbevalóval, hogy ragyogássá változtassa 

a mindig ott lapuló félelmet

és szorongást a tekintetemben.

Kint mínusz harminc fokot

mutat a hőmérő, ezért jó ha van kéznél egy bokáig érő

bunda is. Itt, Moszkvában csak a

szőrme véd meg a hidegtől és a forró tea

vodkával, amit kortyolgatunk az étterem

teraszán -- kijöttünk ide, hogy kettesben legyünk.

A  folyó felőli száraz szél szétszaggatja és magával viszi

a szavakat miközben lelkesen magyarázol valamit,

eszembe jut, hogy a fogadtatásom is jeges volt,

mikor hazajöttem (három hete), Apám nem titkolta

mennyire csalódott, amiért újra

halasztanom kell a főiskolán, de leginkább

attól keseredik el, hogy engem nem érdekel az

üzlet, kiszámíthatatlan vagyok,

nem tudok úrrá lenni a problémáimon. –

Jó lenne most nekimenni a víznek, lemosni

magamról a kétségbeesést:

sosem leszek

az, akinek látni akartok,

nem vonzanak érzelmi, vagy üzleti

spekulációk, versenyek, gyerekek,

házasság.

Talán egy olyan pingpong labdához tudnám

hasonlítani magam, amelyik mindig túlrepül

az asztalon, túl nagy erővel

csapódik a földnek és túl könnyen

törik. Hogy adhatnék ilyen labdát

valakinek a kezébe?

eléred-e valaha
a sóvárgott formát

a szent művészet
esszenciája

túlcsordul a kezeden
inverz tereken át-

hajolva
talán
           

             hidaknakütközöl

Milói Vénusz

2.1

ha majd a költészet
a kisujjamban lesz

odakint eltéved –
talán egy GPS

3.0

Verset írjak?
               
               EZEKNEK?