Hagyjuk, hagyjuk a fekete cipőd, Apu,

amiben lábad voltam vérszegényen, fehéren.

Lélegezni alig mertem, harminc éven át

féltem, ha tüsszentek

észreveszik, hogy élek.

Meg kellett öljelek, Apu.

Meghaltál időm előtt –

Te Istennel teli zsák, márvány súlyú,

szürke lábujjú rémes szobor,

hatalmas, mint egy friscói fóka.

És a fejed a szeszélyes Atlantiban, Apu,

ahol babzöld vízen habzik át a kék,

a szépséges Nauset partjain túl.

Imádkoztam, hogy visszatérj.

Ach, du.

Német nyelv a lengyel városban,

mit lehengereltek

a háborúk, háborúk, háborúk.

Gyakori ez a városnév.

Polák barátom szerint,

van belőle vagy két tucat.

Így nem tudtam meg

honnan vannak a gyökereid, Apu.

Beszélni sem bírtam soha veled,

beakadt a nyelvem.

Szögesdrótba akadt.

Ich, ich, ich, ich,

képtelen voltam kimondani.

Minden németben téged láttalak, Apu,

és az obszcén beszédet, amitől

megy a gőzös, megy a gőzös,

pöfög velem, mint egy zsidóval

Dachauba, Auschwitzba, Belsenbe.

Úgy beszélek, mint egy zsidó.

Lehetek zsidó, lehetek zsidó.

A bécsi világos sör, a tiroli hó

nem fajtiszta, nem igazolható.

Az ősanyám cigány, a szerencsém hátborzongató,

a kártyám tarokk, a kártyám tarokk,

lehet, hogy kicsit zsidó vagyok.

Mindig is féltem tőled, Apu.

A halandzsád, Luftwaffe.

A net bajusz

és az átütő-kék árja szem.

Panzer-man, panzer-man, Ó, te –

Nem Isten, egy szvasztika.

Olyan fekete, az ég sem hatol keresztül rajta.

De a nők ezt imádják, a nőknek fasiszta kell,

az arcukba csizma kell, vad,

vad szívű állat kell, mint te, Apu.

Állsz a táblánál, Apu,

ahogy a fényképen megőriztelek.

Patád helyett az állad hasított,

de te sem vagy jobb az ördögnél,

annál a fekete embernél, aki

szép, kicsi, piros szívem kettéharapta.

Tíz éves voltam, mikor eltemettek,

húsz, amikor meg akartam halni,

hogy vissza, vissza, visszajussak hozzád.

Hacsak a csonthoz, az is jó.

De kirángattak a zsákból,

és összefoltoztak.

Akkor már tudtam mit tegyek.

Életre hívtalak,

te Meinkampf-szerű, sötét alak.

És a szerelem kínpadra csavart –

Megteszem, mondtam, megteszem.

Apu, most hát végeztem veled.

A fekete telefont gyökerestül kitéptem,

hangok férge nem furakodik át többé, sosem.

Nem is egyet, kettőt ölök meg:

a vámpírt, aki azt mondta, te vagy.

Egy évig szívta a véremet,

hét évig, csakhogy tudd.

Apu, most már aludj.

Zsíros, fekete szívedben cölöp van,

nem szerettek a faluban.

Táncolnak fölötted és taposnak,

mindig tudták ki az ott.

Apu, Apu, te elfajzott, túl vagyok rajtad.

Jegyzetek:

Sylvia Plath apja,  Otto Emil Plath, a Kelet-Poroszországi Grabowban született, 15 éves volt, amikor az Egyesült Államokba hajózott. A Harvardon szerzett tudományos fokozatot, a Bostoni Egyetemen tanított biológiát és német nyelvet, a méhek elismert szakértője volt. Elhanyagolt cukorbetegsége miatt amputálni kellett a lábát, a műtétet követően tüdőembóliát kapott, és meghalt. Sylvia ekkor 8 éves volt. Imádták egymást apjával, Sylvia istenként tekintett rá, és olyan trauma érte halálakor, amit sosem hevert ki.

A versben Plath összemosta Hughes és apja alakját: “A végén azt se tudta, melyikünk melyik.” – írja Ted Hughes a Születésnapi levelekben. (ford. Gergely Ágnes)

Őket hibáztatta minden bajáért, e két férfi áldozata volt, akik uralták és megbénították, akik lehetetlenné tették az életét azzal, hogy kíméletlenül elhagyták. Apjától örökölte a depressziót, és Hughes volt az, aki miatt visszaesett. Gyűlölve szerette mindkettőt.

Német származása érzékenyen érintette: sokat foglalkozott a fasizmussal, a holokauszttal; motívumait több versében is használta metaforaként.

A házasságuk Hughes-zal nagyon impulzív, nagyon szenvedélyes és nagyon diszharmonikus volt.

“Túl tiszta vagyok hozzád. Mindenkihez.
A tested
Fáj nekem, mint Istennek a föld...” – írja Plath, Negyvenfokos láz című versében. (ford. Gergely Ágnes)

A Daddy eredeti ritmusa mondóka-szerű, a versbeszéd majdnem végig a nyolc éves kislányé. (Az angolszász hiedelem szerint a mondókák megvédenek a rontástól, a gonosztól. Franciaországi nászútjukon Sylviának azt jósolta egy cigányasszony, hogy hamarosan meg fog halni, akkor Hughes is mondókákat írt, hogy megvédje Sylviát a rontástól, mert a felesége nagyon megijedt).

Sylvia Plath ezt a verset a halála előtt négy hónappal írta, férje elhagyta egy másik nő miatt (Assia Wevill), egyedül maradt két gyerekkel. Biztosan érezte, hogy kezd megint szétesni, hogy a depresszió – bár személyiségjegyei és tünetei inkább borderline-ra vallanak – és a halálvágy újra eluralkodik rajta. Valójában a betegsége volt az ő holokausztja: “Haldoklom, ettől pokoli / Haldoklom, s ezért valódi.” – írja Lady Lazarus című versében, amit ugyancsak októberben írt. (ford. Galambos Gábor)

Azért akart megszabadulni apja emlékétől és leszámolni Hughes iránti szerelmével, ill. a tőlük való függéssel, hogy életben tudjon maradni.  “A kőember és az égő aszony” – így jellemezte magukat Hughes a Láz című versében.  (ford. Gergely Ágnes)

Sir Jonathan Bate, Hughes életrajzírója szerint, Plath a halála előtti napon felhívta férjét és megtudta, hogy legújabb szeretőjével Susan Allistonnal tölti az időt, abban a lakásban, ahol először voltak együtt, és ahol a nászéjszakájukat is töltötték.
Ez lehetett az utolsó csepp, és az “égő asszony” úgy döntött: kioltja a lángokat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.