Minden szombaton a közelben lévő diszkóba megyünk, hogy oldódjunk az egész heti munka, rohanás, túlfűtöttség után.

Valami napok óta izgatott, így azt mondtam: – Később utánad megyek, Édes,
még van egy kis elintéznivalóm. – Jó. – vontad meg a vállad.

Elővettem a terhességi tesztet, amit hazafelé jövet vettem. Jobb lett volna reggel csinálni, de nem akartam addig várni. 
Amikor végeztem, mindkét csík látszott. Majdnem elájultam, annyira befeszültem.

Lezuhanyoztam, és fölvettem a legdögösebb ruhámat: egy fehér, tapadó miniruhát,
a fél mellem kint van belőle. Nem tudtam mire számíthatok tőled egy ilyen hír után,
legalább legyek kívánatos.
Sokáig sminkeltem, mégis alig tudtam elkendőzni a sápadtságomat.

A diszkóba belépve, egy ideig elveszetten álldogáltam – nem szeretek ilyen helyekre egyedül jönni, mindig  hányinger fog el a sok embertől – , épp azon voltam, hogy visszafordulok, amikor odajött egy ismerős fiú, a parkett felé húzott.

– Nem láttad Mikit? – kiáltottam a fülébe.

– Mostanában nem.  Gyere, majd később megkeressük. – ordított vissza.

Vonakodtam.

– Mi ez a feszkó? Van nálam eki, benyomsz egyet?

– Nem, kösz. – mondtam tétovázva.

– Jó anyag, megbízható forrástól. Ne parázz!

– Csak egy felet.

A szorongás és félelem, ami eddig fojtogató, szűk, kényelmetlenül meleg kabátként terült rám, nemsokára lehullott rólam. Felolvadtam a zenében. Úgy éreztem a sejtjeimből is dallamok sugároznak, mint valami színes, radioaktív izotóp.

Hiányoztál. Otthagytam a fiút és végigmentem a termen; a leghátsó asztalnál voltál egy szőkével, szorosan összeölelkeztetek. Nem vettél észre.

Vihogni kezdtem, rám tört a szédülés, csupa görcs voltam megint, talán
rángatóztam is. Milyen agyament gondolat volt, hogy én gyereket szülhetek.

Lerogytam egy székre; háttal nektek, a világnak:  lehetőleg mindennek, mindenkinek. Kiborítottam a táskámat. Ha volna fegyverem, lelőhetnélek téged, a szőkét, magamat. De csak borotvapenge van nálam, ez mindig kell, a falcolás miatt. Többnyire a combom belső felén ejtem meg a vágást, így nem látszik, csak akkor, ha szétteszem a lábam.

– Miért csinálod ezt? – kérdezted, valahányszor új sebet találtál rajtam. Sosem értetted, hogy ez az egyetlen a drogon kívül, ami csökkenteni tudja a fájdalmamat, az örökös nyugtalanságot, a bennem lévő űrt.

Most a bal csuklómat metszettem el, rezignáltan figyeltem, hogy bugyog a vér: hol kéken, hol zölden, hol lilán, hol feketén. Később sikoltozást hallottam; nem tudtam eldönteni valóság-e, hallucináció vagy álom, mert úszni kezdtem valami anyagtalan sötétség felé.

Anxiety

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.