Első randira mindig a borostyán

nyakláncomat veszem fel a hozzátartozó

fülbevalóval, hogy ragyogássá változtassa 

a mindig ott lapuló félelmet

és szorongást a tekintetemben.

Kint mínusz harminc fokot

mutat a hőmérő, ezért jó ha van egy bokáig érő

bunda is. Itt, Moszkvában csak a

szőrme véd meg a hidegtől és a forró tea

vodkával, amit kortyolgatunk az étterem

teraszán; kijöttünk ide, hogy kettesben legyünk.

A  folyó felőli száraz szél szétszaggatja és magával viszi

a szavakat miközben lelkesen magyarázol valamit;

eszembe jut, hogy a fogadtatásom is jeges volt,

mikor hazajöttem (három hete), Apám nem titkolta

mennyire csalódott, amiért újra

halasztanom kell a főiskolán, de leginkább

attól keseredik el, hogy engem nem érdekel az

üzlet, kiszámíthatatlan vagyok,

nem tudok úrrá lenni a problémáimon. –

Jó lenne most nekimenni a víznek, lemosni

magamról a kétségbeesést:

sosem leszek

az, akinek látni akartok,

nem vonzanak érzelmi, vagy üzleti

spekulációk, versenyek, gyerekek,

házasság.

Talán egy olyan pingpong labdához tudnám

hasonlítani magam, amelyik mindig túlrepül

az asztalon, túl nagy erővel

csapódik a földnek és túl könnyen

törik. Hogy adhatnék ilyen labdát

valakinek a kezébe.

A bejegyzés trackback címe:

https://metz-szet.blog.hu/api/trackback/id/tr1003072181

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása